Chapter 07 - Diary

Hát, sziasztok! Nagyon sajnálom, hogy megint egy hónap kihagyás volt a részek között, de az internetszolgáltatónk úgy döntött, hogy két hétig nem lesz internet. De legalább volt időm megírni két részt is, úgyhogy a következőt már jövőhéten felteszem.

A napló

Dave leült az ágyam melletti székre, én pedig szépen lassan elaludtam. Álmomban egy teljesen más, ám gyönyörű helyen találtam magam. Ahogy körbenéztem, a szivárvány minden színében pompázó erdő sokaságot láttam. Jómagam egy hatalmas domb tetején álltam. Kicsit messzebb tőlem egy világoskék színben tükröződő tavat pillantottam meg és egy vékony faágat, ami kicsit belelógott a vízbe. A faágon ült egy kis rózsaszín és kék színű madárka. Úgy gondoltam, hogy közelebb megyek hozzá, így elindultam. Óvatosan lépkedtem, nehogy rálépjek valamire és közben a fák lombkoronáiban tündököltem. A látvány csodaszép volt és teljesen lenyűgözött. Egyre közelebb és közelebb kerültem az apró állathoz, de mintha az egyre inkább elhalványult volna.

Igazam is lett, ugyanis amint odaértem, a kis jószág eltűnt. Nem elrepült, hanem egyszer csak elnyelte a föld. Ekkor hirtelen valaki megfogta a csuklómat és magával rángatott. Aztán egy kisebb szünet következett, azaz már egy fotelben ültem. Magam előtt egy ismeretlen nő ült egy széken. Lábai és kezei össze voltak kötözve, száján egy ragasztó csík volt odatapasztva. A nő dobálta magát, próbált megszólalni, de a ragasztónak köszönhetően egy szót sem tudott kiejteni a száján. Aztán megláttam, amint egy férfi - akit nem láttam jól, mivel félhomály vett körül minket – a nő fejéhez szegez egy fegyvert. A korábban már említett nő, a férfire emelte tekintetét és félelmet, aggodalmat véltem felfedezni rajta. Már én is nagyon kezdtem félni és próbáltam felállni vagy meg szólalni, de mintha egy láthatatlan kötél húzott volna vissza, úgy estem a kanapéra. Ajkaimat egy szó sem hagyta el, pedig sok mindent akartam volna mondani, amivel összezavarhatnám a férfit. Majd a legutóbb említett személy rám szegezte tekintetét és rögtön felismertem. Apám volt az. Pontosabban a nevelő apám. Mire észbe kaphattam volna, apám meghúzta a ravaszt és a fekete hajú nő többé már nem ficánkolt. Meghalt. Mikor ez a tudat eljutott az agyamig, hirtelen felébredtem. Felültem és a sírás kerülgetett. Annyira valóságosnak tűnt az álom, hogy már nem bírtam magammal. Fájt a fejem, szédültem és észrevettem, hogy Dave már nem ült a széken. Viszont helyette egy papír fecnit pillantottam meg, s mikor már a vérkeringésem a normálisra esett vissza, kikeltem az ágyból és felvettem a cetlit, majd olvasni kezdtem.

Szia Maddy! Nagyon sajnálom, de el kellett mennem, mivel fontos dolgom akadt. Csináltam neked vacsorát és remélem nem baj, hogy én, mint idegen, tevékenykedtem a konyhátokban!:D  Azért, ha még mindig rosszul érzed magad vagy valami, akkor hívj fel! A lap túloldalán meg találod a számom!

xxDave

Megfordítottam a kis lapot és láss csodát, oda volt írva egy telefonszám. Mivel már önmagam voltam, ezért nem kellett felhívnom, viszont azért még is beírtam Dave számát a telefonomba. Egyébként a telefonról annyit, hogy elmondtam anyának, hogy mi történt a kis készülékkel és vett egy újat. A számom természetesen ugyan az maradt, habár még meg kell szoknom az új telefont. Na, mindegy! Kibotorkáltam a szobámból és lementem a konyhába. A pulton egy tányérban pihengetett az elkészített étel. Nem gondoltam, hogy Dave tud főzni, s ezzel a tevékenységével meglepett. Miközben ezen gondolkodtam, már elkezdtem befalni a jó kis meleg ételt. Nagyon éhes voltam és már akár a sushit is megettem volna, amit köztudott, hogy nem szeretek és mindig kihányom. Akkor hagyjuk is ezt a témát és térjünk a lényegre. Egyébként az álmomban még láttam egy pincét is, amiről csak úgy bevillant egy kép. Mintha már láttam volna azt a pincét, de mégsem. A lényeg, a lényeg, hogy a pincében volt egy asztal, amin egy poros, bőrkötéses napló féle könyv volt található. Na, az a napló vagy könyv hirtelen felragyogott és mintha magához vonzott volna.  Elég érdekes egy álmom volt, az biztos! Mivel még nem volt olyan sötét, ezért úgy döntöttem, hogy elmegyek egy kicsit sétálni. Gyorsan lecseréltem a benti papucsomat a fekete szandálomra, plusz még magammal vittem a táskámat és már indultam is. A szeptemberi esték még nem hűvösek és ezért sem kell dzseki meg ilyesmi. Egy szál spagetti pántos felsőben és egy rövidnadrágban sétáltam a pokoli melegben. Jó, azért egy kicsit túlzás, mivel már egy nagyon picit lement a hőmérséklet, de azért meleg volt. Szóval mentem, mentem és mentem. Nem tudom mennyi ideje mehettem már, mindenesetre elkezdett besötétedni és egy ismeretlen környékre keveredtem. Épp fordultam volna vissza, amikor az egyik házból egy női sikolyt hallottam meg. Gyorsan odaszaladtam az elé a ház elé, amelyikből a sikítás halatszódott, majd döbbentem vettem észre, hogy a ház tárva nyitva állt, azaz az ajtó nyitva volt és minden ablak szintúgy. Óvatosan lépkedtem a ház ajtajához, majd kicsit szélesebbre nyitottam és óvatosan beléptem.
- Hahó! Van itthon valaki? – semmi válasz. Még egy kicsit beljebb mentem és mikor ráléptem az egyik küszöbre, az váratlanul megnyikordult. Kicsit összerezzentem, de aztán haladtam tovább. Mikor a konyhába beléptem, hirtelen elém ugrott egy vörös macska, amitől nagyon megijedtem.
- Hé, te! A szívbajt hoztad rám! – kurjantottam oda neki, de ő nem rám figyelt, hanem valamire, ami  a hátam mögött lehetett. Lassan megfordultam, de nem láttam ott semmit. Majd, reccs. Egy hangos csörömpölés halatszódott lentről. Gyorsan lefelé kezdtem szaladni, csak úgy ugrottam át a lépcsőfokokat, amikor egy ismerős helyiséggel találtam szemben magam. A pince volt. Az a pince, amit az álmomban láttam. És oly’ meglepő, de a napló is ott volt egy faasztalon. Közelebb mentem és óvatosan felemeltem új szerzeményemet, majd lefújtam róla a port és kinyitottam. Egy random oldalon nyílt ki és én beleolvastam.

 2001. február 12., hétfő

Itt ülök egyedül a férjem és a kislányom nélkül valami elhagyatott, büdös farmnak a pajtájában, egy óra és egy naptár társaságában. Hogy minek a naptár és az óra, azt nem tudom, de legalább tudom, hogy mennyi az idő. Csak hát, ez most mit számít? Egyedül a naplómat és a tollaimat nem vették el tőlem és ez valamiért aggasztott. Mi van, ha egyszer majd elkobozzák tőlem ezt is és minden titkom kiderül? Nem lenne jó vége, ezért is dugtam el előlük mindig, amikor bejöttek. Most már csak egy otthontalan, depressziós feleség és anya vagyok, akinek eltűnt a gyermeke és a férjét megölték. Legutóbbi tudomásom szerint. Bár bízom benne, hogy még él és újra láthatom Őt, de ez már lehetetlen! Hogy tudnék innen kijutni? Hiszen a pajta ajtaja előtt folyamatosan őrködnek és nincs egy ablak szerűség sem. Ráadásul a lányomról nem is tudok semmit! Még nagyon kicsi és törékeny! Ha bántották, vagy valamit csináltak vele, esküszöm, hogy én fogom megölni azt az embert, aki a családom biztonságát veszélyeztette! Nem éli túl, abban biztos lehet!

Tovább már nem tudtam olvasni, ugyanis hirtelen becsapódott a pince ajtaja. A naplót belecsúsztattam a táskámba és az ajtóhoz futottam. Mikor lenyomtam a kilincset és próbáltam kinyitni, nem sikerült. Már szinte hisztérikusan rángattam a fából készült ajtó kilincsét, de nem történt semmi. Egy kéz érintette meg a vállamat és a torkomból egy sikoly tört utat magának. Gyorsan megfordultam és egy férfi állt előttem. Elől két foga hiányzott és haja sem volt túl sok. 50 éves lehetett, ha nem több. De ez lényegtelen, mivel a férfinél egy kés volt és csak akkor vettem észre, hogy a karján egy tetoválás éktelenkedett. A férfi hirtelen nekem esett és megpróbált a késsel leszúrni, mikor én a karja alatt gyorsan kibújtam és visszafutottam az asztalhoz. Az asztal mellett volt egy szekrény és a szekrényen két kés és egy pisztoly hevert. Hogy eddig, hogy nem vettem észre, azt nem tudom, de cselekednem kellett. Ujjaimat az egyik késre fontam, és az éppen közeledő férfival szemben nyújtottam, magam elé.
- Ki maga? Mit akar tőlem? Miért akar engem megölni? – a kérdések csak úgy záporoztak tőlem, de a férfi egyikre sem válaszolt. Egy fegyvert rántott elő és egyenesen felém célzott. Mire észbe kaphattam volna, elsütötte a fegyvert és a golyó egyenesen felém repült. Valószínűleg kicsit elvéthette, mivel a golyó a vállamba hatolt. Az égető érzés vett uralmába és a földre rogytam. A bal vállamban ért a találat és jobb kezemet az eltalált pontra helyeztem. Mikor tenyerem a golyót ért helyre tettem egy fájdalmas nyögés hagyta el ajkaimat. A férfi még közelebb jött és mikor már hozzám akart érni, jobb kezemet elemeltem a megsebesített helyről és a szekrényen lévő pisztoly felé nyúltam. A férfi nem vette észre, ezért leemeltem a fegyvert a helyéről és magam elé emeltem, majd meghúztam a ravaszt. A férfi döbbenten nézett rám és ő is a földre rogyott, de el is terült. A nagy sokktól már nem éreztem azt az égető érzést, hanem valami mást. De nem maradhattam ott, ezért valahogy összeszedtem magam és felálltam. Táskámat gyorsan felkaptam és jobb kezemet megint a fájó testrészemre tettem. A férfinél volt egy kulcs, ami vagy a pince kulcsa vagy a bejárati ajtóé. A kulcsot felvettem és az ajtó felé rohantam. De a gyors futás nem nagyon sikerült, ezért inkább csak vánszorogtam. A kulcs szerencsére a pinceajtóhoz tartozott és ki is nyílt. Mikor kiléptem az ajtón, bezártam. Elhagytam a házat és hazafelé vettem az irányt. A táskámban találtam egy vékony kendőt, amit elég nehezen, de rákötöttem a vállamra. Ekkor vettem észre, hogy a golyó, szinte csak súrolta fájó testrészemet, viszont kicsit át is hatolt rajta. Vér folyt le a kezemen, de az volt a szerencsém, hogy már sötét volt. Legalábbis félhomály, így nem láthatta senki véres kezemet. Mikor sikerült kiügyeskednem magam, újra elindultam. Kicsit nehéz volt, hogy még a táskát is cipelnem kellett, de valahogy sikerült elérni az utcánkat. Ám ekkor, valaki hirtelen hátulról, a kezével befogta a számat és másik kezével megemelte a derekamat, ezzel lefogva kezeimet. Próbáltam sikoltozni vagy beleharapni az idegen kezébe, de nagyon szorosan fogta be a szám, így egyik tevékenység sem sikerült.
- Sss. Nyugodj le! Nem foglak bántani, de ehhez velem kell jönnöd! – Ismerős volt a hangja! Csak tudnám, hogy honnan. El rablóm odavonszolt egy kocsihoz és beültetett hátra. Kezeimet lefogta és megkötözte, aztán a szememre kötött egy sálat vagy kendőt és az ajtó csapódását hallottam. Beszállt a járműbe és elindultunk. Fogalmam sincs, hogy kinek az autójában ülök, hogy ki az, aki most éppen elrabolt, hogy mit akar velem kezdeni. Mi folyik itt? Az utóbbi időben mindenki furcsán viselkedik, lelőttem egy embert, aki rám támadt és most éppen egy idegen visz el, az isten tudja, hogy hova. Ó, pardon.
- Ki vagy te? – szólaltam meg hirtelen. Tudnom kell legalább a nevét, ha már nem szól semmit!
- Tudod te azt! – kicsit mintha el lett volna torzítva a hangja, így nem tudtam kivenni, hogy ki ő.
- Honnan tudnám? Vagy esetleg ismerlek?
- Ismersz, de többet nem mondhatok! – ekkor már végleg elhallgattam. Jó, csak addig, amíg le nem állt az autó. Az ismerősöm – habár még azt sem tudom, hogy ki az – kiszállt a kocsiból, majd kinyitotta a hátsó ajtót is és én kiszálltam. Mit tehettem volna? Be volt kötve a szemem és a kezeim is. A férfi elvezetett egy helyiségbe és ott leültetett, talán egy kanapéra, majd levette a kendőt. Ha akkor nem vágtam döbbent tekintetet, akkor soha
- Te… Te… Miért? ... – mást sem bírtam tenni, csak dadogni.
- Ez elég bonyolult, ráadásul jó néhány… ideig itt kell, hogy maradj!
- Mi az, hogy jó néhány ideig? – háborodtam fel. – Az oké, hogy elraboltál, de én nem maradok itt!
- Ne használjuk, az elrabol szót, oké?
- Akkor mit? Betuszkolom egy kocsiba, majd egy idegen helyre viszem és közlöm vele, hogy jó néhány ideig itt marad. Ja, és azt kifelejtettem, hogy megkötözöm és a szemeit is lefedem egy rohadt kendővel! – Ki nem akadna ki egy ilyen helyzetben? Na, ez az!
- Jó oké lehet, hogy elrablásnak tűnik, de ha eloldozlak, akkor ugye nem versz meg? – mosolyodott el.
- Most szívesen lemosnám azt a vigyort a képedről! – morogtam oda neki. – De nem teszem meg, mert egy, biztos, hogy erősebb vagy nálam, kettő, ha lenne annyi erőm és kiütnélek, akkor sem tudnám, hogy hol vagyok, és három… hát, maradjunk a kettőnél.
- Akkor eloldozhatlak? – egy pimasz mosoly jelent meg, már amúgy is vigyorgó képén.
- Igen, te idióta!
- Jó, nyugi! Tüzesebb vagy, mint gondoltam! – kacsintott. Én csak egy szemforgatással reagáltam, majd végre eloldozta a kötelet. Én pedig lekevertem neki egy pofont. Kicsit meglepődött utóbbi tevékenységemen, de én csak elvigyorodtam. – Hé, megígérted, hogy nem ütsz meg!
- Hát… egy kis pofon csak nem fájhatott! - hecceltem. Talán nem kéne, de valamiért nem félek tőle. Hisz nem bántott! Igaz, hogy elrabolt, de nem kezdett velem semmit.
- Annyira nem, de azért… Mi van a válladdal? – tekintete hirtelen az említett testrészemre esett.
- Hát, ööö…- most elmondjam, vagy ne? – Valaki megtámadott és fegyvert emelt rám, majd elvétette a találatot, így a vállamat súrolta a golyó én pedig egy másik fegyverrel lelőttem a férfit. – mondtam el egy szuszra. A félelem megint megjelent és egy kósza könnycsepp folyt le az arcomon. Dave hüvelykujjával letörölte, majd ennyit mondott:
- Üdv a klubban!