Chapter 13 - Mom?


Sziasztok! Hát igen... jó pár hónap késéssel, de a 13.rész is megjött! Aki esetleg nem olvasta el az előző bejegyzést amit írtam, annak közölném, hogy a blog 1 éves szülinapja alkalmából készülőben van egy különleges fejezet (kinek mi). A következő rész már csak nyári szünetben lesz kész, de azért remélem nem hagytok cserben a sok kihagyás után sem! Jó olvasást!:)

 Anya?


Minden csak úgy öt perc leforgása alatt történt. Az egyik pillanatban még Frank csókolgatott, a másikban pedig már Aron ütötte a férfit megállás nélkül. A tőr, ami a kezében volt, egyébként valahova elkeveredett a nagy verekedés közben. Én csak üres tekintettel néztem végig a jelenetet tekintve, hogy óriás mennyiségű drog került a szervezetembe. Aron egy utolsó balossal ki is ütötte elrabolónkat, majd odajött hozzám, és felkapott.
- Most szépen megpróbálunk kijutni! – kezdett el rohanni, én pedig átkaroltam a nyakát.
- Tudom, hogy merre van a kijárat, Aron! – suttogtam alig hallhatóan. A héten talán ezek voltak az első szavaim.
- És merre?
- Látod a táblákat a falon? – Aron bólintott. – Ha végig a sast követed, akkor el fogunk jutni a kijárathoz!
- A sast. Értettem! – A fiú követte az általam emlegetett sas szimbólumos táblákat, és el is jutottunk a kijárathoz. És hogy ezt honnan tudtam?
Fogalmam sincs. Talán Frank mondta. Bár ez elég valószínűtlen! A sok kábítószer miatt azt sem tudtam mit beszélek. Meglepő volt, hogy tudom, merre van a kijárat. Jó volt újra szembenézni a kinti világgal. Csak az a baj, hogy én már nem voltam a régi. A gondolkodásom nem volt tiszta, és a tabletták is kezdték megtenni a hatásukat. Hormonnövelő. Ezt adta be nekem Frank. Kint esett az eső, ezért Aronról lemosta az esővíz a rátapadt sarat. Még pár métert futott az erdőben, mikor kiértünk egy tisztásra, és a srác letett a földre. Én viszont ugyan úgy szorongattam a nyakát, és egy nem várt pillanatban megcsókoltam. Tényleg meglepődött, nem számított rá, de a helyzet az, hogy én sem. Az a fránya tabletta! Nem egy ilyen helyzetben kéne megállnom vele csókolózni. Aron finoman megpróbált eltolni magától, de olyan erősen szorítottam, hogy egyszerűen képtelen volt rá. Elfordította a fejét, de ez sem hárított meg engem, mivel a nyakát kezdtem el csókolgatni.
- Grace… ne… ne most! – kérte tőlem, de én nem figyeltem rá. Legalábbis nem a bedrogozott énem. Aron kissé erőszakosabban tolt el, mire hátraestem. Közelebb jött hozzám, és leguggolt elém. Bocsánatot kért, mire egy faággal leütött.

- Mikor tér magához? – hallottam meg egy ismerős hangot.
- Azt pontosan nem tudom! De minden esély megvan rá, hogy hamarosan! – válaszolt a kérdésre kissé hivatalos hanglejtéssel, egy női hang. Szemeim hirtelen pattantak ki, és éles fájdalom hasított végig az egész testemen. Felszisszentem, mire egy alak tornyosult felém. Túl homályos volt még minden, így nem láttam ki az.
- Grace! – Ez Aron! Megint nem ismertem fel, de úgy látszik, hogy ez velem mostanában sokszor megesik. Ahogy az is, hogy leütnek. Mikor már kissé kitisztult a kép, rájöttem, hogy egy kórházban vagyok.


~Madison~

David és én némán álldogáltunk várva arra, hogy felbukkanjon az a valaki, aki egy sarokban húzta meg magát mögöttünk. Közben a Vezető eltűnt, és az a mozgó szobor is. Már csak hárman voltunk a helyiségben.
- Ki van ott? – kérdezte Dave az alaktól. Válasz nem érkezett, viszont az illető megmozdult. – Még egyszer megkérdezem… Ki van ott? – Dave most már kezdett egyre idegesebb lenni.
- Csak… én! – jött elő egy körülbelül öt-hat éves kislány.
- Tiff! – esett le rögtön az álla Davidnek. – Te hogy kerülsz ide?
- Én… apával jöttem.
- Apával? De hiszen… - Dave nem tudta befejezni a mondatot, ugyanis egy ötvenes éveiben járható férfi közbevágott.
- Szervusz, fiam! – Fiam? Várjunk csak… mi van?
- Szia, apa! – húzta kellemetlen mosolyra száját a mellettem álló fiú. Szóval akkor ő lenne Dave apja? Külsőleg inkább a kislány hasonlít rá, aki mint kiderült Dave húga. – Mit kerestek itt?
- Nem is örülsz? Ha embert kell ölnöd, máris felcsillan a szemed…
- De, örülök… csak még soha nem voltatok itt. Egyetlen egyszer sem.
- Beszélnem kell a Vezetővel! És amúgy is szerettem volna látni a fiamat! Már vagy két hónapja nem jössz haza! És ahogy látom, - a férfi tekintete rajtam állapodott meg, és tetőtől talpig végig mért – van is rá okod. Ő a barátnőd? – kérdezte. Komolyan mondom, úgy beszél körülöttem mindenki, mintha ott se lennék!
- Nem! Van jobb dolgom is, mint csajozni… - válaszolt kissé feszengve.
- Hát… pedig rád férne egy lány is, fiam! Beburkolóztál a munkádba… ami az emberölés.
- Ezt már megbeszéltük!  - kiabált rá az apjára Dave. Láttam, hogy a kislány, azaz Tiffany mindjárt elsírja magát, úgyhogy közbe kellett lépnem. 
- Nyugodjatok le! Nem Tiffany előtt kéne veszekedni, hanem négyszemközt normálisan megbeszélni a dolgokat! 
- A lánynak igaza van… négyszemközt kéne megbeszélnünk a dolgainkat! – értett velem egyet Dave apja, de volt benne valami, ami kissé nyugtalanított. Tiffany és az apja elindultak visszafele és mikor már én is megindultam, David megfogta a csuklómat és visszarántott magához. Hirtelen olyan közel álltam hozzá, hogy a vérnyomásom az egekbe szökött és a lélegzetem is elakadt. De a fiú szemében látott harag elterelte a figyelmem az érzéseimről. Amiknek egyébként nem is kéne lenniük.
- Nem kellett volna beleavatkoznod Maddy. Nem ismered az apámat, és ha most nem értett volna veled egyet, akkor…
- Mit csinál? Megöl? – kérdeztem szemrehányóan. – Láthatólag nincs oda a munkádért, szóval kétlem, hogy képes lenne elém állni és egy kést döfni a mellkasomba. Egyébként is, – rántottam ki a csuklómat keze szorításából – meg tudom magamat védeni! De ezt te nagyon is jól tudod! – mosolyodtam el önelégülten, majd megpróbáltam a lehető leghatásosabban elmenni. Ami azt hiszem sikerült is.
Visszamentem a szobámba és leültem az ágyamra. Eleinte csak gondolkodtam, de aztán a félig lelógó ruháim közt megláttam a naplót, amit még abban a házban találtam „elrablásom” előtt. Felálltam, majd odamentem a kis könyvhöz és belelapoztam. Úgy gondoltam, hogy az lesz a legjobb, ha minden nap olvasok az ismeretlen nő naplójából, és talán megtudom, hogy ki is ő. Ezért ki is nyitottam az első oldalon. Meglepő volt, amit olvastam.

1997. október 17., péntek
Augusztus 17.-én született meg a lányom, Rachel. Pont ma két hónapos és az apja készül valami meglepetéssel. Mivel egyszer majd a kislányomnak fogom adni ezt a naplót, hogy milyen is volt az ő gyerekkora, ezért elmesélem a történetünket. Illetve előbb az enyémet. „Kicsikém, ha egyszer a kezedben fogod tartani ezt a naplót, valószínűleg én már nem leszek, szóval ideje megtudnod egy s mást. II.Erzsébet ötödik, egyben utolsó lánya vagyok. 1971-ben születtem, mint a nem várt gyermek. Örökbe adott. Eldobott magától és ez nekem nagyon fájt! Tizennyolc éves koromban tudtam meg és hát… elmentem a Windsor-házba. A királynő egyből tudta, hogy ki vagyok és megtudtam, hogy én vagyok az eltitkolt gyermek. Haragudtam rá, nem tagadom, de most már úgy hiszem, hogy csodás életem van! Még tizenhét voltam, amikor megismerkedtem apáddal. Magas, fekete hajú és barna szemű férfi, bár biztos vagyok benne, hogy látni fogod… szóval a kinézetéről ennyit. Tizennégy éves koromban bekerültem egy olyan titkos gimibe, ahol tinédzsereket képeztek ki. A nevelő szüleim titkos ügynökök voltak, és amíg ki nem derült az igazság, én úgy tudtam, hogy ez a véremben van. Hát… sajnos nem. De aztán egyre jobb lettem a küzdő sportokban, és a késhajításban is. Egészen húsz éves koromig tartott a kiképzés, majd az apád egy évre rá meg is kérte a kezem. Együtt mentünk küldetésekre, és már volt egy saját Bázisunk is, amit mi vezettünk. Méghozzá a londoni Bázist! Aztán, most hogy megszülettél te, én szabadságot vettem ki, és apád vezeti most egyedül a Bázist. Remélem csodálatos életed lesz, és megkapod mindazt, amire vágysz!”

Szóval… a nőnek van egy Rachel nevű lánya, aki ugyan azon a napon született, mint én. Hát érdekes az biztos! Egy két sor után a neve is kiderült. Elizabeth Johnson. Kopogást hallottam, majd gyorsan becsuktam a naplót és a párnám alá rejtettem. Senkinek nem beszéltem a kis bőrkötéses tárgyról. Talán Dave tud csak róla.
- Bejöhetek? – hallottam az ajtó mögül az előbb említett személy hangját.
- Gyere! – sóhajtottam föl, mire kinyílt az ajtó. Dave belépett rajta, majd gyorsan be is csukta maga mögött. Már a hangját is furcsálltam, viszont a járása is különös volt. Egyre közelebb jött, így a szagából megállapítottam, hogy részeg. – Te hogy tudtál berúgni fél óra alatt? Egyáltalán ki adott neked piát? – bombáztam meg kérdéseimmel, ugyanis biztos voltam benne, hogy a Bázison csak különleges alkalmakkor tartanak alkoholt.
- Tudod, Maddy… nekem szabad kijárásom van és lehetséges, hogy becsempéztem egy-két üveg Whiskey-t.
- David… David… - csóváltam meg a fejemet rosszallóan. – Ennyire kiakasztott volna az apád?
- Utálom az apámat! Ő akarja irányítani az életemet! Az volt életem legjobb napja, amikor elhoztak a Bázisra! Már fogalmam sincs ki volt, de akkor biztosan nagy hálával tartoztam neki! Sajnos másnap már meg is halt az illető… - elcsuklott a hangja, majd rám emelte gyönyörű íriszeit, amik kissé furcsán álltak. Még közelebb jött, majd leült az ágyamra és a lábamat kezdte el simogatni.
- Mm… Mit csinálsz? – kérdeztem kissé ijedten. David keze egyre feljebb csúszott, de meg kellett, hogy állítsam. Gyorsan felálltam, mire ő is ugyan ezt tette és felém közelített. Mikor már a falhoz értem, nem volt menekvés. Hiába tanított önvédelemre meg egyebekre, tudtam, hogy ő sokkal erősebb nálam. Dave megállt szorosan előttem és éreztem leheletét az arcomon, ami most kicsit sem volt kellemes. Áradt belőle a tömény alkohol szag, ami nem csak Whiskey volt, hanem még valami más. Jobb kezét felemelte, majd egyik ujját az arcomhoz érintette és végig húzta arccsontom vonalán egészen ajkaimig. Szaggatottan vettem a levegőt és a szívverésem is felgyorsult, de nem engedhettem annak a különleges érzésnek, ami folyton azt suttogta, hogy csókold meg!, ugyanis tudtam, hogy csak részeg. – Sajnálom, Dave! – suttogtam a kissé elködösült tekintetű fiúnak, majd felemeltem egyik lábamat és a legérzékenyebb pontján belerúgtam. A fájdalomtól kissé összeesett, így volt alkalmam elmenekülni. Kifutottam az ajtón, majd kulcsra zártam azt.
Eltelt egy fél óra, míg kicsit összeszedtem magamat a hirtelen jött érzelmektől, és kinyitottam az ajtót. David kissé szánalmas látványt nyújtott, ahogyan ott ült háttal nekitámaszkodva az ágyamnak miközben nézett ki a fejéből. A lépéseket meghallva felemelte a fejét és rám nézett.
- Sajnálom, Maddy! Még mindig totál részeg vagyok, de az már leesett, hogy mit is… szóval hogy mit akartam veled csinálni! Szégyellem magam! – hangja kissé rekedtes, arca pedig nyúzott volt. Nem mondtam neki semmit, inkább átkaroltam és bevezettem a fürdőszobámba. Leültettem a kád széléhez, majd többször is leöblítettem az arcát hideg vízzel, hogy minél előbb kijózanodjon. Visszavezettem az ágyamhoz, mondtam neki, hogy feküdjön le, mire ő engedelmeskedett. Betakartam a fiút és mikor megindultam kifelé, megéreztem kezét a csuklómon. – Maradj velem! – kérte tőlem, én pedig csak sóhajtottam egyet és befeküdtem a fiú mellé. Tudtam, hogy nem ez volt a legmegfelelőbb alkalom, de azért rákérdeztem arra, ami már hetek óta nyomta a szívemet.
- Dave! – szólítottam meg halkan.
- Hm? – mormolta.
- Hogy hívják az anyámat?
- Maddy én…
- Kérlek! – néztem rá kiskutya szemekkel. Dave fölsóhajtott, de aztán kissé még kótyagos hangján megszólalt.
- Elizabeth. Elizabeth Johnson – suttogta. A felismerés úgy hasított belém, hogy hirtelen könnyek gyűltek a szemembe. – Szépségem, mi a baj? – kérdezte rémülten. Egyébként ez a becenév nem tudom honnan jött neki, de abban a pillanatban nem is foglalkoztam vele. Már tudtam, hogy ki az anyám. És hogy ki vagyok én. Dave közelebb húzott magához és elkezdte simogatni a hátamat, mikor már rákezdtem a sírásra. Nem mondanám, hogy szomorú voltam, de boldog sem. Az érzelmek csak úgy kavarogtak bennem és nem is tudtam, hogy mit is érzek. Néhány perc múlva már inkább csak szipogtam szorosan lehunyt szemmel David mellkasához bújva, akit nem igazán érdekelt, hogy összekönnyeztem a pólóját, hanem csak csitított és nyugtató szavakat súgott a fülembe. Majd úgy, ahogy voltam – Dave ölelő karjaiban – elnyomott az álom.
Mikor felébredtem, szomorúan vettem tudomásul, hogy a fiú már nincs mellettem. Gyorsan felültem és Dave szobája felé tartottam. Egyből benyitottam, de talán nem kellett volna. David anyaszült meztelenül állt előttem, így inkább gyorsan megfordultam és úgy beszéltem hozzá. Vagyis inkább dadogtam.
- Ööö… izéé… bocs… nem gondoltam volna, hogy szóval… - Ennél már kínosabb nem is lehetett volna.
- Izé… ideadnád a törölközőmet? – éreztem, hogy pimaszul elvigyorodott, úgyhogy a szemem elé tettem a kezem és úgy dobtam hozzá a törölközőt. Mikor biztosított róla, hogy „tiszta a terep” leengedtem a kezemet magam mellé.
- Mi járatban erre, Szépségem?
- Észrevettem, hogy eltűntél, szóval megkerestelek. Egyébként mi ez a becenév?
- Megtetszett – vonta meg izmos vállait.
- Vennél fel egy pólót is? Meg nadrágot? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Igazából pont ez volt a tervem, de megzavartál benne! – mosolyodott el pimaszul. Megint.
- Akkor én megyek is! Majd ha felöltöztél, akkor találkozunk a Kupolaházban! – kiléptem a folyosóra és utam egyből az előbb említett helyre vezetett. Egyébként a Kupolaház annyit takar, hogy tele van növényekkel, és vannak kisebb utak, amik mellet padok sorakoznak, de egymástól pár méterre. egy kis tó is van bent, vízeséssel. Gyönyörű hely, és ha szimplán csak egyedül akarsz lenni, akkor a Kupolaház a legmegfelelőbb választás! Mikor már az utolsó kanyarnál jártam, az egyik ajtóból meghallottam egy nevet, ami mostanra már nagyon ismerős volt számomra. Elizabeth Johnson.




4 megjegyzés:

  1. Belebolondulok mire hozod a kövi részt!! Egyszerűen imádom!! Izgatottan várom a storyt! Nagyon jól írsz és kitartás!! Nemsokára nyári szünet :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Öröm hallani (vagyis khm...látni)😀 Megpróbálok tényleg igyekezni vele, és remélem, hogy a nyári szünet első napján már fel is tudom tenni, de ez még jó kérdés:/

      Törlés
  2. Wow😱 ez nagyon jó lett!! :) Csak így tovább ;)

    VálaszTörlés