Chapter 08 - Devoured

Elrabolva
 

Üdv a klubban!” Ezt, hogy érthette? Már éppen nyitottam volna a szám, hogy megkérdezzem, de inkább becsuktam. Dave felállt és rám nézett.
- Gondolom, most azon gondolkodsz, hogy ezt pontosan hogyan is érthettem. – Ez a fejembe lát vagy mi? – Majd úgyis rájössz!
- Nem lenne egyszerűbb, ha mondjuk… elmondanád?
- Nem! – újból megjelent arcán az a pimasz vigyor.
- Legalább azt áruld el, hogy miért hoztál ide! – mutattam körbe jobb kezemmel.
- Ez a hely nyújtja számodra a biztonságot! Én csak az utasításokat végzem!
- Miféle utasításokat? – összeráncolt homlokkal néztem rá.
- Túl sok a kérdés… - húzta kínos mosolyra ajkait.
- Inkább túl sok a rejtély! – egészítettem ki. – Apámnak dolgozol, vagy mi?

- Éppen ellenkezőleg!

- Hogy érted? – Ő csak megrázta a fejét. A titkárnős incidenssel kapcsolatban pedig, annyit mondanék, hogy apa elárulta mi történt igazából. Ez volt az első eset, de Carol – így hívják azt a ribancot – mászott rá. Apa el akarta tolni magától, de pont akkor toppantam be én. És hiszek neki, hisz megnéztem az aznap esti felvételeket. Éljen a technológia! Ööö, ja. Szóval most tökre jóban vagyunk és mindent meg tudtunk beszélni.
- Na, mindegy! Most hagyjuk ezt a témát, inkább csinálok valami szendvicset! – elindult – gondolom – a konyha felé és hátra sem nézve, hozzátette – De nem megszökni!

Én – természetesen – nem hallgattam rá. Gyorsan felálltam, kezembe vettem a táskámat és egy random ajtót kinyitottam. Igazából a konyhaajtón kívül még volt három másik. De különböző színűek. Volt egy sötétzöld, egy halványpiros és egy rikító citromsárga. Én az utóbbit nyitottam ki, és reméltem, hogy az lesz a megfelelő. Hát, még nem tudtam meg, mivel újabb két másik ajtóval találtam szembe magam. Mekkora ez a ház? Kérdeztem magamba. Most egy lila és egy kék ajtó közül kellett választanom. Gondolkodás nélkül a kéket nyitottam ki. Amint átléptem a küszöböt, egy fegyverekkel teli helyiségben találtam magam. Mi ez a hely? Jött egy újabb kérdés fejemből. Kicsit beljebb mentem és találomra felemeltem egy pisztolyt. Szép markolata volt, díszes és barna színű. Aztán inkább visszaraktam a helyére és kimentem a… fegyverraktárból. Bementem a lila ajtóval elzárt helyiségbe és ott már igazán szédültem. Egy táblára holttestek képei voltak felragasztva, mellette két-két oldalt szekrények, jó nagy fiókokkal. Legalábbis fióknak hittem őket. Az egyik „fiókot” kihúztam és hirtelen felsikoltottam. Egy halott ember feküdt ott, jobb és bal keze le volt vágva. A bőre már aszott volt és tele volt csupa lila meg zöld foltokkal. Két kar hirtelen átölelt és jó szorosan megához szorított. 
- Mondtam, hogy ne próbálj meg megszökni! – suttogta Dave, de hangja inkább tűnt félelmetesnek, mint fenyegetőnek. Én elkezdtem sikítozni meg kapálózni, de Dave igen csak erősnek bizonyult. Habár erre már rájöttem, de ott akkor és abban a pillanatban nem érdekelt. Hiába sikoltoztam, bizonyára nem volt senki más a házban. – Hallgass már el! – ordibált Dave, mire ellökött magától, és én a „fióknak” nekiestem, majd bevertem a fejem. Gyorsan ülőhelyzetbe helyeztem magam és elkapott megint az égető érzés, de most a homlokom körül, és nem úgy, hogy egy golyót eresztettek belém. Kezemmel kitapogattam a fájó részt és mikor leemeltem, vért fedeztem fel tenyeremen és ujjaimon. 
- Te szemét! – Hangom rekedtes, nyugodt volt, de csalódott és haraggal teli. Dave kicsit megilletődötten állt előttem, és mintha elszégyellte volna magát.
- Ne haragudj Maddie én… - kezdett volna bele, de én közbe szóltam.
- Ne hívj Maddienek, hisz’ nem vagyunk sem barátok, sem rokonok! – néztem mélyen szemébe és megpróbáltam egy kis bűntudatot kelteni benne. Dave egyből leemelte tekintetét szemeimről és valahova a semmibe nézett.
- Nem akartalak bántani Madison! – nevemet kicsit jobban kihangsúlyozta – Én csak…

- Te csak mi? – felháborodottan kérdeztem tőle, de aztán egy hirtelen jött fájdalom miatt, felszisszentem.
- Jól vagy?
- Persze! Jól vagyok! Hogyne lehetnék ennél jobban? – csattantam fel.
- Velem kell jönnöd! Adok egy fájdalomcsillapítót és…
- Nem kell a fájdalomcsillapítód! Csak haza akarok menni! Anyához, apához, Scotthoz és Dylanhez. – arcomon egy újabb könnycsepp futott végig, mikor a családomra gondoltam. Mi lesz velük? Ha én innen nem jutok soha haza? Holnap mikor haza jönnek, azt se fogják tudni, hogy én hol vagyok! Ha csak nem találok innen kiutat! De ez lehetetlen! Ha ki is jutok a házból, akkor merre tovább? Annyira elbambultam, hogy észre se vettem, hogy Dave már izmos karjaival cipel át szobáról szobára. Mikor teljesen észhez tértem, már az egyik szobában feküdtem, egy ágyon. A helyiségben mindössze csak egy éjjeli komód volt az ágy mellett, meg egy ruhás szekrény az ajtóval szemben, és egy kisebb Tv az ággyal szemben. Dave pedig az ágy mellett állt, tablettával és egy pohár vízzel a kezében.
- Ezt be kell venned! És nyugi, nem akarlak bedrogozni! – nyújtotta felém a kezében lévő gyógyszert és poharat. Kicsit feljebb csúsztam, hogy felülhessek. Én bevettem számba a tablettát, majd egy korty vízzel lenyeltem. Kiittam a pohár tartalmát és Dave felé nyújtottam, majd halkan hozzátettem:
- Köszi! – fejemet elfordítottam a szekrény felé és azt kezdtem el bámulni. Dave nem reagált semmit, így sarkon fordult és kiment a szobából.


Már két napja itt vagyok ebben a rohadt házban, az idióta Daviddel. Míg én nem szóltam egy szót sem, Ő hülye poénokkal húzta az agyam. A házból sehogy sem tudtam kijutni, de őszintén már fel is adtam és inkább csendben elvoltam az én kis világomban. Arra már nem is tudtam gondolni, hogy milyen rémisztő elméleteket szőhet most Grace. Biztos már nagyon kétségbe lehet esve, hiszen mindig üzentem neki, vagy felhívtam, ha nem mentem suliba. De most nem tudok, mivel Dave elvette a telefonomat, de szerencsére a többi cuccomat visszaadta. Nem mintha olyan sok minden lett volna nálam! Csere ruhám nem is volt, mondjuk fürödni sem mentem, így már biztosan büdös lehettem. A szobából ki se mozdultam, Dave úgy ugrált körülöttem, mint egy ápolónő férfiba. Ő kérdezett, én pedig bólintottam, vagy megráztam a fejem. Miért ilyen kedves velem? Talán csak azért, hogy kiengeszteljen a tegnapelőtt történtek miatt? Újabb kérdések, amikre nem tudtam a választ, de az elmúlt két napban ezt már megszoktam. Az életemből már nagyon hiányzott valami, és sokszor kértem már az élettől, hogy legyen kicsit izgalmasabb, de nem pont erre gondoltam. Dave szokás szerint bejött a szobámba – amit már szinte tekinthetek annak – és leült az ágy szélére. De most kicsit bátrabb lett, és a felhúzott lábaim mellé csúszott testével. 
- El kell mondanom valami fontosat Maddie!- Már nem érdekelt, hogy hív. Teljesen mindegy volt már, és amúgy sem beszéltem, szóval nem tudtam rá förmedni. – Különleges képességekkel rendelkezel, de nem valami misztikus dologra gondolok! – most még csak unottan ücsörögtem a semmibe meredve – A véredben van a harc és tudom, hogy George és Leila csak a nevelő szüleid! Felvilágosítottak arról, hogy milyen az életed, kik az igazi szüleid és, hogy mivel rendelkezel! 
- Az igazi szüleim meghaltak! – szólaltam meg minden jel nélkül. Rekedtes és halk volt a hangom, mintha még soha életemben nem szólaltam volna meg.
- Nem tudom, hogy ki mondta neked, de ez nem igaz!
- Hazudsz! – néztem rá lesújtó szemekkel, de aztán szemeim hirtelen kikerekedtek következő mondatára:
- Nem hazudok! Találkoztam is velük még két éve! – Azt hittem ott nyomban elájulok! De Dave gyorsan megtartott és én gyönyörű íriszeibe néztem. Hogy lehet az, hogy utálnom kéne, mégis amikor hozzám ér vagy a szemébe nézek, a gyomrom görcsbe rándul és a szívverésem is felgyorsul? Egyáltalán, hogy gondolhatok most ilyesmire, ebben a helyzetben?
- De… De… Apa azt mondta… - csuklott el hangom.
- Az apád hazudott, vagy csak neki is azt mondták, hogy autóbalesetet szenvedtek, pedig ez nem igaz!
-  Kérdezhetek valamit? – nyeltem egyet.
- Igen? – mosolygott rám kedvesen.

- Miért vagy velem ilyen kedves? – arca kicsit eltorzult és alsó ajkát beharapta. Tekintete végig siklott rajtam, majd felnézett egyenesen a szemembe.

- Nem lehetek kedves egy gyönyörű lányhoz, akit meg kell védenem és tanítanom? – húzta fel szemöldökét. Én ösztönösen elpirultam a bókját a hallva, majd válaszoltam.
- De! Csak azt nem értem, hogy a hullaházban, vagy hol, még eléggé erőszakos voltál.
- Amikor visszaértem a szendvicsekkel és te nem voltál ott, nagyon megijedtem és dühös voltam. Nem tudtam merre mehettél, csak akkor, amikor meghallottam a sikolyod. Tényleg nem akartalak bántani, csak hát eluralkodott rajtam a düh.
- Még te voltál dühös? – nevettem fel. – Nem téged raboltak el és vittek el egy házba, ahol halott emberek is vannak! Ja, és még a kezük is le van vágva!
- Jó, értem! De ezt muszáj lesz elfogadnod! Maddie, te született harcos vagy! Az apád is és anyád is különleges kiképzésben részesült még anno. Nekem hat éve kezdődött az edzés, és én is átestem azon, amin te, csak nem tizennyolc évesen.

- Hanem tizenkettő. – kattogott gyorsan az agyam.

- Nem! Gyakorlatilag tizennégy voltam. 
- Te húsz éves vagy? – döbbentem le. Jó, oké csak két évvel néztem fiatalabbnak, de hiszen már két éve ki kellett, hogy járja a sulit.

- Igen! Egyszer megbuktam, és mivel a régi sulimból kicsaptak, így itt évet kellett ismételnem!

- Várj! A suli! Hiszen én az egyetemre készülök!
- Erre most nem lesz alkalmad, viszont ez sokkal fontosabb! Meg akarják ölni a szüleidet és csak te állíthatod meg a Szavak Mesterét, mielőtt bármi rosszra is készül! 
- Hé! Ki az a Szavak Mestere? – Ez új infó! Habár most kaptam többet is.

- Egy olyan ember, aki nem ismer kegyelmet, viszont senki nem tudja ki ő, de a szavakkal jól bánik! Csupán néhány szóval robbantott fel egy bankot, ami igencsak rejtélyes, hiszen bomba vagy gránát maradványát nem találta a rendőrség! Azt mondják, hogy ő valami misztikus lény, aki csupán szavaival végez az ellenséggel! – Nyeltem egy nagyot és eluralkodott rajtam a félelem. – De ez csupán csak mende-monda! – húzott vissza a valóságba Dave. – Egy óra múlva kezdjük az edzést! – állt fel gyorsan - A fürdőben már előkészítettem a ruháidat, úgyhogy menny és zuhanyozz le! Rád fér!

- Várj! – szóltam gyorsan, mielőtt még eltűnt volna előlem – Honnan tudod, hogy hányas a méretem?

- Ó, én nem tudom! Viszont Steve igen, mivel beosont a házatokba és elhozta néhány cuccodat!
- Ki az a Steve?
- Egy kém! Lassan harminc éves, és már tizenkét éve benne van a szakmában!
- Értem! – már nem lepődök meg szinte semmin. Dave odaadta a bőröndöt, amiben a cuccaim voltak, majd kiment a szobámból. Találtam benne szinte mindent, amire szükségem volt. Még a női cuccaimat is bepakolta, ez a bizonyos Steve. Gyorsan lezuhanyoztam, majd felvettem a fekete szettet. Egy fekete bőrnaciból állt és egy fekete topból. Mikor megnéztem magam a tükörben kicsit meghökkentem. Több napos szempillaspirál folyt végig az arcomon a sok sírástól és a zuhanyzástól. Lemostam magamról az elfolyt sminket, majd megszárítottam a hajam – igen, még hajszárító is volt – és egy szoros lófarokba összekötöttem a hajam. Kentem fel egy kis szempillaspirált is, és készen voltam. Esküszöm kicsit hasonlítottam A Végzet Ereklyéiben játszó Izabelle-re. Mármint a filmbeli énjére gondolok. Kimentem a fürdőből és Davet pillantottam meg, amint épp egy kisasztalra teszi a lábát és beköti a cipőfűzőjét. Megköszörültem a torkom és Dave rám emelte barna szemeit, majd gyorsan végig futatta rajtam. Mondjuk kicsit elkalandozott melleimnél, de én rászóltam.
- Egész dögös vagy ebben a ruciban! – kacsintott.
- Te sem nézel ki rosszul! – Nem hazudtam! Dave-en egy szürkés-fekete izomtrikó volt, ami kiemelte izmos karjait, a felsőhöz pedig egy fekete melegítőnadrág társult. Oké, lehet, hogy hétköznapi kinézet, de mégis meglátszott, hogy edzéshez készült. Ellentétben én, akin egy magas sarkú csizma és egy bőrnadrág volt, ami eléggé feszes volt. Tudok benne menni, sőt még futni is, de azért kicsit kényelmetlen. Dave váratlanul megfogta a kezemet és húzott maga után. Mikor már elég sok szobád elhagytunk, egy nagy csarnokszerű helyiségben álltunk meg. Aztán mikor beljebb mentünk, már nem is csarnoknak látszott, hanem egy edző teremnek. Csak, hogy fegyverek is voltak! Középen egy kisebb aréna volt, ami körül csak egy kötél húzódott kör alakban.
- Hát, Maddie! Isten hozott az edzőteremben! – mutatott körbe.
- Ez most egy ház, vagy egy nagy épület?
- Egy nagy épület. Ez egy otthon, de mégsem egy ház! Sokan laknak itt rajtunk kívül, de most nincs itt senki. Mindenki harcolni ment, vagy infókért. A hackereink kaptak külön egy nagyobb helyiséget, ahol egy csomó kütyü van.
- Akkor ez most egy bázis? – ámultam el. Most komolyan belecsöppentem egy film kellős közepébe?
- Valami olyasmi! – bólogatott.
- Elég nehezen hiszem el, hogy ez mindössze három nap leforgása alatt történik meg!
- Igazából több mint három napja! – szólt közbe Dave.
- Hogy érted?
- Amikor nem voltál magadnál, kiderült, hogy valaki egy huszonnégy órán belül ható drogot adott be neked.
- Az a fickó, aki bevitt a kórházba?
- Valószínűleg – válaszolt.
- De miért? –értetlenkedtem.
- Talán azért, mert azt hitte, hogy a drog hatása majd csak suli után fog működésbe lépni, így könnyen elkaphat az utcán. De arra nem számított, hogy én is ott vagyok a közeledben! De kezdhetjük az edzést?
- Persze! – És akkor megtudtam, hogy milyen képességekkel rendelkezem, amikről eddig nem is tudtam.
 

4 megjegyzés: